A teáscsésze

Ez a mese most kicsit a felnőtteknek szól.

Csodálatos kincset kaptál az élettől, a gyermekedet, de nap mint nap próbára teszi a türelmedet, az erődet, a kitartásodat?  Érzed -e azt, hogy nincs más út, csak változni, erősödni, feltétel nélkül szeretni? Ha másképp reagálsz a dolgokra, ha a szeretet vezeti  a cselekedeteidet, ha erősebb vagy, a középpontodban vagy, akkor minden megoldódik? S ha visszacsúszol a régebbi ” Énedbe”, megint minden a feje tetejére áll? 

Tudom, hogyan érzed magad. De hidd el, hogy megtudod csinálni. Te vagy az egyetlen ember, aki mindezt felvállalta, s véghez is tudja vinni. De ehhez bizony szembe kell nézni önnön félelmeiddel, hibáiddal, megbocsájtani, s szeretni önmagadat, s a világot. Elfogadni, hogy minden azért történik, hogy neked, neki jobb legyen. S csodaszép életetek lesz!! Kitartás, erőt, szeretetet, és hitet kívánok Neked! <3

 

 

A teáscsésze

 

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

– “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

– “Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:

– ‘Hagyj békén!’ – de Ő csak mosolygott, és így szólt:

– ‘Még nem.’

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

– ‘Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:

– ‘Még nem.’

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

– ‘Még nem.’

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

– ‘Most már jobb.’ – gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

– ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

– ‘Még nem.’

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.

Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

– ‘Még nem vehetlek ki.’

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

– ‘Nézd meg magad.’

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

– ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!’

– ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ – mondta – ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

Forrás: https://onmegvalositas.hu/topik/spiritualis_tanmese

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizennyolc − három =